A szofisták i. e. 5. században görög gondolkozók voltak, akik pénzért ékes beszédre, retorikára tanítottak. Athénben a jómódúak akkor már megengedhették maguknak, hogy taníttassák a gyermekeiket, pl., hogy jogi területen, vagy politikai pályán sikeresek legyenek.
A szó maga, amiből az elnevezés ered, „szophisztész” bölcseletet jelent. A kritikusaik ezzel szemben megtévesztő, hatásvadász, álokoskodóknak, szócsavaróknak tekintették őket. A szofizmust a kereszténység térnyerése után hamis kultuszként is emlegetik.
Tanításaikban központi helyet kapott a nyelv, például a dolog és annak neve között vélt kapcsolatok.
Tanaik látszólag helyesek, valójában azonban téves, vagy megtévesztő okoskodások.
Korszakukat preszókratészinek is nevezik, mivel elsöprő kritikusaik Szókratész és tanítványai lettek, a nyugati civilizációnk atyjai: Platón, Arisztotelész.
Az ókori klasszikus görög filozófia az alaptanterv része. Ez támogatott engem az ellenállásra felkészülésemben.
Az ő – szofizmussal szembeni – kritikáik alapján szövegeztem meg az ellenállásom, és álltam ellen rendre a terjesztéssel szemben. Hagy maradjak hű, a hűségem életvitelszerűen gyakoroljam! Maradjak sikeres!
A szofizmus a 20. század derekán a posztmodern filozófiában bizonyos mértékben újraéledt.
Miután a szókratészi iskola megsemmisítő kritikával illette a szofizmust, a szofisták másként gondolkozók, gondolkozásuk emberi joguk.